A szkíta elnevezés görögül az íjfeszítő népek közösségét jelentette több mint két évezreddel ezelőtt. Több forrás, nyomában ezer éven át a nemzet emlékezete a szittyákat, hunokat és magyarokat más korbéli elnevezésének tudta. Ebben törést a ma már tudományosnak nem nevezhető, mégis 200 éve regnáló finnugor származáselmélet okozott. Az azóta felnőtt több generáció, és a korunk többségi társadalma teljesen megfeledkezve őseink szerves műveltségéről, lecserélte őseink hitét és tartását. Feláldozta lelkét a fogyasztás és pillanatnyi élvezet oltárán.

Bogár László közgazdász a kétezres évek elején azt mondta, hogy ebben az országban van 400-450 ezer magyar ember, a többi az RTL népe. Azóta felnőtt mellé a Tiktok generáció, akik álom az álomban élik – napi 24 órában – virtuális digitális rabszolga létüket.

Miután meghatároztuk, hogy kik nem vagyunk, lássuk tehát, kik vallják ma magukat szkítának, noha mi is magyarul beszélünk. Miért akarjuk felvenni egy „több mint 2000 éve kihalt nemzetiség” nevét?

A szkíta–hun–magyar folytonosság megtartó ereje

Az ókor (és jogfolytonosan ennek okán a jelenkor) legmeghatározóbb népességének az „íjfeszítő” népeket, törzseket magába foglaló szkítákat (magyarosan szittyákat) tekinthetjük, akiktől a kortársaik (elsősorban a görögök) sok mindent eltanultak. Az eurázsiai sztyeppéken legeltető, de gyakran letelepedett életmódot is folytató szkíták jelenléte a Tarim-medencétől egészen a Kárpát-medencéig bizonyítható, vagyis több ezer kilométernyi területen számottevő, erőteljes, uralkodó, mind a mai napig.

Maguk az egyiptomiak állították egykoron, hogy még náluk is ősibbek a szkíták, akikről a mai történettudomány sajnos nagyon szűkre szabott időkeretben, az európai térségben a Kr.. e. 9–3. század között (vagyis főként a vaskorban) tesz említést, annak ellenére, hogy most is itt élünk a Kárpát-medencében.

Jelentőségüket, a többi népet erősen formáló szerepüket mutatja, hogy a nagy görög történetíró, Hérodotosz is számos fejezetet szentelt a őseinknek, akiknek bölcsességére, mértékletességére, erkölcsiségére, aranyművességére, győzhetetlen harctudására a kortársak mind felnéztek és példaként tekintettek, és így volt ez még évezredeken át.

Számos, például a lovagláshoz elengedhetetlen találmány (zabla, kengyel), vagy az élet más területéhez kapcsolódó újítás (nadrág, szablya, visszacsapó íj) köthető őseinkhez.

Ezek mellett messze földön híres volt becsületességük, erkölcsiségük, illetve az a szokásjogi rendszer, amelyet követtek. Ennek egyik legtovább élő megnyilvánulása Magyarországon a Szent Korona-tanban és -jogrendben őrződött meg.

Egészen a 19. század végéig kérdés nélkül való volt a magyarság számára, hogy a szkíták (illetve az utánuk a Kárpát-medencébe érkező hunok) leszármazottai. A szabadságharc leverése után kezdett elterjedni és uralkodóvá válni ennek ellenkezője („finnugor elmélet”) és azóta súlyos kirekesztés történik azokkal szemben, akik a szkíta–hun–magyar folytonosságot elfogadják, vagy azt bizonyítékkal alátámasztani igyekeznek, vagy éppen szkítának vallják magukat…

A szkíta értékrend egyik alapja a háttársi szövetség, amelyet gyakorta vérszerződéssel is megpecsételtek. Ennek lényege, hogy az egymásért küzdést helyezi a középpontba – a közösség megmaradását és gyarapodását az egyéni érdek helyett. A Természet rendjével harmóniában és egységben élő ember képe az, ami számukra elfogadható – nem leigázó uralkodója, hanem jó gazdája és éltetője a környezetének. Tiszteletben tartjuk a termőföldet, mindennapi betevőnk zálogát, amelyet a Teremtő egészségünk megőrzése céljából adott számunkra. Alapérték, hogy csak olyat támogatunk, amely hosszú távon (évezredeken keresztül) biztosítja az életet, aminek szentsége mindenek felett áll.

Napjaink kihívásaira és problémáira a múltban gyökerező, de a jelenkor vívmányait is felhasználó szkíta örökségünk, világképünk, szellemiségünk ad átfogó, megvalósítható megoldásokat – ezért követjük szkíta őseink útját mi is, szkíták a jelenben!